Szilvim, a legjobb barátnőm írta ezt a kis beszédet Nekünk :)

Kedves Anya és Apa!

Először is bocsánatot kérek Tőletek, amiért félbeszakítom a ceremóniát, de ha már itt vagyok, én is szeretnék néhány szót szólni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezen a szép napon részt vehetek! A velem egykorú gyerekeknek fogalmuk sincs, milyen izgalmas volt az elmúlt hetek készülődése. Csupa olyan dolog tőrtént otthon, amit azelőtt még sohasem láttam.

És aztán a mai nap... Minden máshogy és máskor történt, mint ahogy megszoktam. A sok néni és bácsi az egész házat ellepte, mindenütt volt valaki, aki felkapott,  puszilgatott, simogatott, és persze elvárta, hogy Én ennek örüljek! De, hát mi mást is tehettem volna!

Tulajdonképpen azt sem értem, hogy Anya, Te most miért vagy olyan más... Miért nem ezt a ruhát viseled minden nap, pl. főzés közben vagy amikor engem pelenkázol. Ha ebben a csodaszép ruhában tolnál az utcán, azt hiszem, irigyelnének, hogy nekem hercegnő az anyukám!

És Te, Apa olyan elegáns vagy ebben az öltönyben, hogy szinte rád sem ismerek.

Kedves Anya és Apa! Remélem, ezután is ugyanúgy szeretitek és megbecsülitek majd egymást, (és főleg Engem), mint ezelőtt! A leendő 10 testvérem nevében is kérlek Titeket, férjként és feleségként se legyetek nagyon mérgesek, ha majd titokban rosszat csinálunk, ha nem mindig a tanulással leszünk elfoglalva, vagy ha unalmunkban kifordítjuk a házat, és legyetek erősek akkor is, ha majd az unokáitok fogják ugyanazokat csinálni, mint amiket Én mostanában!

Engedjétek meg, hogy Én, szerelmetek gyümölcse legyek az első, ki gratulál Nektek a házasságkötésetekhez! SOK BOLDOGSÁGOT!

Mielőtt megláthatnánk egymást...

"Azt mondja a születési anyakönyvi kivonat,
anyja-apja neve: gőzös, az enyém meg kisvonat."

Na szerencsére ennyire nem vészes a helyzet...bár, ha jobban belegondolok, még ennél is rosszabb: Apukám katona, igaz elég furcsa, mert fegyvereket csak akkor lát, ha munkába megy, különben egy irodában üldögél, és papírokat nézeget. Anyukám se sokkal jobb, mentőtiszt hallgató, na ő se a tankönyveket nézegeti mostanában, sőt már július óta nem.

Nem sokára lesz az esküvőjük, és a lagzink. Igen, a hármunk lagzija, mert persze már én is itt vagyok. Olyan ritkán vannak buliban, muszáj elmennem.

De hogy az elején kezdjem:
Szüleim szeretik a munkájukat, meg egymást is. Ezért aztán sokat dolgoztak, és azon voltak, hogy normális körülmények között élhessenek együtt. Az albérletek erre nem igazán jelentettek jó megoldást, így kitalálták, apu felújítja a házát, ahol majd nekem is jó lesz, ha jövök. A gondolat azonban annyira felcsigázott, hogy jöttem, már a felújítás legelején.. Ha jól számoljuk, éppen Húsvétkor, április 5-én. Szóval jöttem, de senki nem akarta elhinni, hogy vagyok (apukám szerint ő igen, de hát senki nem vette komolyan). Pedig igyekeztem felhívni magamra a figyelmet rendesen. Pl. anyukámnak úgy kellett a tej, mint Duracell nyuszinak az elem, pedig ő utálja, én meg szeretem, és ezt elég hamar kinyilvánítottam. Erre, hol a túrós ételekre mondta, hogy savanyú, hol a tejre, hogy keserű, épp, csak a legkézenfekvőbbre nem gondolt: rám.

Kénytelen voltam durvább eszközökhöz nyúlni: minden reggel átrostálltam a reggelit, és ami nem tetszett, azt visszaküldtem, volt, hogy háromszor. Erre azt mondta, biztos, valami vírus, és persze nem ment orvoshoz, mert minek is, ha vizsga van. Mintha az előre hozott vizsgák nem várhatnának még néhány napot... Ez is kevés volt tehát a meggyőzéshez, bár folyamatosan alkalmaztam. Az árufeltöltésekbe majdnem belerokkantam, ha lett volna már, kitörik a derekam, emiatt is szóltam, ekkor már mondta, lehet, kéne venni egy tesztet. Még, hogy lehet... Naná, hogy kell.

Mindenesetre aludtunk rá egyet, egy jó nagyot, utána is ügyeltem, hogy a napi alvás legalább 14 óra legyen, hétvégenként kicsit több. Na aztán megvették a tesztet, és 5 hetes koromban végre rájöttek: megérkeztem az életükbe :) Már attól féltem, hogy a születésemet se fogják észrevenni.

7 hetes voltam, amikor eljutottunk orvoshoz, egy szimpatikus doktorbácsihoz. Elmentünk a doktor bácsihoz, aki csinált egy ultrahang felvételt, amin alig látszom, mert egy babszem eltakar (de az is lehet, én vagyok a babszem - de ebben nem vagyok biztos). Ez az időszak volt az első harmada életemnek, elég mozgalmasan telt, mígnem a harmad végére sikeresen ember formát öltöttem, és a fejem már 18, 5 mm hosszú volt, a testem pedig elérte az őrületesen nagy 56,3 mm hosszt (persze összegömbölyödve). A reggeli akcióimmal szép lassan felhagytam, elvégre minek kínozzam anyát, ha nem muszáj, és csak a növekedésemmel voltam elfoglalva. Elég jól, mert a szakirodalom szerint átlagos kortársaim ekkor 50 mm hosszúak, de, ha lúd, legyen kövér, gondoltam már ekkor előrelátóan.

Ebben az időszakban kezdtünk Kecskemétre járni, mert anyának állítólag lemaradásai voltak a tanulással, ámbár nem tudom, mert ő nem mondta, én se éreztem, de mindegy, legalább utaztunk egy kicsit. Ja, meg jó sokat idegeskedtünk, amit viszont annyira már nem élveztem.

Rendesen mocorogtam, de szüleim el se akarták hinni, de mit csodálkozzam, ha az elején még észre se vettek hetekig... Na ja, egy katona apával meg egy leendő mentőtiszt anyával nem könnyű... Végre aztán a 17. hetemre rájöttek, hogy nem anya belei keltek önálló életre, hanem én fickándozom a pocakban, már jól érzékelhető módon. Mármint anya számára, mert ha apa rakta rám a kezét, elnyugodtam. Elég nagy a tenyere, elveszek benne, jobb ilyenkor nyugodtan kivárni szerény véleményem szerint.

Ekkora már volt két nevem is: Noémi Hanna (Nojcsi) és János Dániel (Danika), de leginkább csak kisbékának hívtak, vagy kisbabnak, mert nem tudtak dönteni, melyik állna jobban nekem. Ezért aztán a 20. héten megszántam őket, és bemutatkoztam: Noémi vagyok, egy hiánytalan végtagokkal rendelkező, ép gerincű, mindenféle fejlődési rendellenességtől mentes lány magzat. A fejemet is lemérték, 43 mm-es volt. Hát kellett a hely a sok észnek...

Ezen fellelkesedve 23. hetes koromban elmentünk a 4D-s ultrahangra. Ez szép, de azt nem mondták, hogy ott férfi dokibácsi lesz, előtte azért mégsem mutogatom magam - tehát amennyire lehetett próbáltam takargatni magam. Őrület, hogy egyes emberek mlyen indiszkrétek... Összevissza méricskéltek, már azt hittem, kilóra akarnak eladni: fejem 54.4 mm-re nőtt, a combom 39.0 mm-re, súlyom pedig átlépte a fél kilót, már 505 gr voltam, pedig a könyvek szerint még csak 450-nek kellett volna lennem - de értenek is ők hozzá... Ásítoztam, Vigyorogtam is (állítólag kajánul), és integettem a szüleimnek, hogy minden ok, várjanak csak nyugodtan, majd jövök, ha akarok. Ez a fotóm annyira jó lett, hogy kaptam egy albumot, amiben már 7 fotó van rólam :)

Szóval szépen elhelyezkedtem anya pocakjának közepén, rászoktam a kakaóra, és éltük vidáman az életünket, egészen a terheléses cukorvizsgálatig, amikor rájöttem, jóból is megárt a sok, a tömény cukros lötyi kegyetlenül rossz volt, és bár próbáltam visszaküldeni, anya nem engedte, és egy fél napig ezzel szórakoztunk. Aztán kiderült, nem is ez a legnagyobb probléma. Ezen a vizsgálaton derült ki, hogy anya vérlemezkéinek egy része eltűnt (én ártatlan vagyok), ami megnehezíti a születésemet. Vagy nem is annyira a születésemet, inkább neki a szülést, hiszen ez mindenképp, csapatmunka lesz. A legrosszabb, hogy sem életmóddal, sem gyógyszerrel nem növelhető a thrombocyta szám (már tanulok latinul, annyit járunk orvoshoz, lehet, ez lesz az anyanyelvem). Mindenesetre elkezdtünk újra kórházba járni, és újra idegeskedni. Aztán kiderült, talán mégsem olyan nagy a baj, "csak" a terhességből adódik a gond, én nem öröklöm, és anya is elfelejtheti a szülés után. De hát az még messze van - vagy?

Azért még a 25. héten elmentünk a doktor bácsimhoz, hogy nézegessen meg. A várója tele van babák fotójával, ez jó jel, Ő is csinált fotót rólam, és kitalálta 26 hetes vagyok - legalábbis mérteteim szerint. A fejem csak 1 mm-t nőtt, de a combom már szép hosszú (külöm mondta is, sőt arcom szépségét is dícsérte, egészen belepirultam), szóval a combom 68 mm. Kiderült, hogy farfekvéses vagyok, csómószor csuklok, ami igen vicces kívülről, na de negyed óráig-húsz percig? A súlyomról nem árult el semmit, de anya szerint legalább fél kilóval több, mint a könyv szerint, mert terhesnek érzi magát velem. Még szép, legalább az utolsó hónapokba érezze magát terhesnek, nem? Ezért mondjuk mindent meg is teszek, tudok rugdosni, hullámozni, bokszolni, és tegnap arra is rájöttem, hogy a lábam pont befér két bordája közé... ez a produkcióm nem aratott osztatlan sikert, mint ahogy az sem, hogy elnyomom a vizeletvezetéket, aminek "örömére" egész nap görcsöl a bal oldala. Na de szerintem ezt kis időt már fél lábon is kibírja...

Majd jön a karácsony, állítólag kapok egy csomó mindent, ezért én is készülök kisebb meglepetésekkel. Naggyal lehet csak januárban állok elő: szerény személyemmel.

Apa szerint ráérek, anya siettetne, dehát úgyis én döntök. Még meghallgatom a doki bácsi véleményét, aztán kitalálom, mikor lenne a legalkalmasabb. Remélem, simán kiférek majd, nagyon várom, hogy én is láthassam a szüleim, mert anyát már elég jól feltérképeztem, de apának még csak szörnyű énekhangját ismerem, meg a nagy tenyerét.

A találkozásig maradok jó kislányotok, keresztlányotok, unokátok, barátotok, stb.: Noémi

Ahogy Keresztanyukád mondta..."A te lányod, ha Etelka Lujzának akarod hívni, akkor úgy lesz"

Különben nem értem az embereket. Mindenki azt hiszi, hogy ha megkérdezi, hogyan fogjuk hívni a kisbabánkat, és én erre válaszolok, akkor egyúttal arra is feljogosítom, hogy véleményezzen vagy megerősítsen a döntésünkben, miközben én pusztán csak egy kérdésre válaszoltam.

Tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet egy hosszú, és rögös úton, ahol lépten-nyomon mindig mindet jobban tudnak majd nálunk az arra járók.

Ilyen témájú beszélgetésem csak pár ismerősömmel esik meg, akik megkérdezik, hogyan akarjuk hívni KisBabot. Én válaszoltam milyen nevek jöhetnek szóba, erre közölték velem, mindenféle kertelés nélkül, hogy "Minek a gyereknek 2 név..felesleges.. Senkinek sincs a párom családjában két neve!"
Ő a saját gyerekeinek csak egy nevet adott, abból a fiú az apja nevét kapta, a lány a saját nevét.
Érdekes, régebben annyit gondolkodtam azon majd mi lesz a gyerekem neve, hiszen nem kell ahhoz várandósnak lenni, szerintem egyszer mindenki eljátszik a gondolattal. Emlékszem volt egy csomó ötletem.(Krisztina, Kinga, Noémi, Máté, Márk, Zsombor..)

Manapság divatos két nevet adni a gyerekeknek, mint például Orosz Noémi Hanna, vagy Orosz János Dániel.:) Ez tulajdonképpen csak választási lehetőség a babának arra az esetre, ha mondjuk a Noémi felnőtt fejjel nem jönne be neki. (Jelen esetben..)

Meg különben is ha hagyom, hogy már ebbe beleszóljanak, akkor "elszalad velük a ló" és másba is bele fognak... Talán a gyerek nevelésbe is.. Pedig fordított esetben én is tudnék feltenni neki pár kérdést...

Úgy néz ki "A zárt agyak, mindig nagy szájjal párosulnak"...

Holnap lesz az apukám születésnapja. Már 24 éves, épp ideje, hogy apa legyen. :) Holnap végre együtt leszünk mindannyian, mert apa dolgozik, és anya úgy gondolta, hogy legyünk vele a szülinapján. Anyuval napközben igyekszünk elütni az idôt. Én is aktívan résztveszek a járkálásban, bár neki néha nehézkes már, ha én is épp tombolok odabenn, amikor ô menne. No de azért haladunk, lassacskán, öregesen. :D

Tegnap töltöttük be a 24 hetet, ez megint egy mérföldkô volt, amit anyu nagyon várt. Nem tudtunk mérlegre állni, mert az elromlott, de anya hozta a mérôszalagot, és: 2,5 cm-t nôtt a haskörfogata 1 hét alatt! Növekszem, hogy szép és erôs baba legyek, mire megszületek. De még van 16 hetem, anya nehezen tudja elképzelni, mi jöhet még. Tegnap már ketten is megkérdezték tôle, hogy ugye már nem sok van hátra. Anya mondta, hogy reméli, azért még eltart egy darabig. :S No, de errôl úgyis én döntök, mint tudjuk. ;)

Apukámnak:

Születésed napján, itt állok előtted,

Kívánom a bánat elkerüljön Téged.

Legyen az életed szép és egészséges,

És a boldogságod sose érjen véget!

Köszönöm, hogy sokat fáradozol értem,

Mindig nagyon szeret Téged a kis szivem.

Olyan felnőtt leszek, mint amilyen Te vagy!

Tőled jobb apukát, senki sem kívánhat!!

Az ultrahang felvételen kiderült, kedvesed szíve alá egy kislány fészkelte be magát? Kicsit csalódott vagy, mert fiút szerettél volna, aki hasonlít rád, aki tovább viszi a családod nevét, esetleg a vállalkozásodat, akit megtaníthatsz mindenre, ami téged érdekel...

Ne keseregj, először is adj hálát az égnek, hogy egészséges férfi vagy, és egészséges kisbabát tudtál nemzeni! Ez sajnos nem sikerül mindenkinek. Gondold végig, mennyi boldogságot élsz majd át, amikor látod, ahogy kislányod cseperedik. A lányok kedvesek, finomak, illatosak. Vigyáznak a ruháikra, nem kell vad és fárasztó játékokat játszani velük.

Egy csöppet sem fogod bánni, hogy lány, amikor esténként hazaérve boldogan szalad feléd egy rózsaszínű angyal repkedő copfokkal. Arcát a nyakadba fúrja, és nem zavarja azt sem, ha a borostás arcod kicsit megszurkálja. Ilyenkor elfelejted minden gondodat.

A lányod imádni fog, és hosszú éveken át a legfontosabb férfi leszel az életében, (ne feledd, később is dobogós helyen állsz majd). Hűséges lesz, észre sem veszi, hogy más férfiak is léteznek. A világért sem cserélne le másik apukára.

Örülj, hogy lány, akinek kedvedre fabrikálhatsz babaházat, apró konyhát, pici székeket. Biztos lehetsz abban, hogy még az unokáid is ezzel játszanak majd, hiszen a lányok finoman bánnak a játékaikkal, és féltve őrzik kincseiket.

Örülj, hogy kislányt kaptál, így egyel több gondoskodó nő lesz körülötted, a mamád, a feleséged és a húgod mellett.

Hálás lehetsz a sorsnak, hogy lányod van, aki csendben rajzolgat melletted, miközben szundítanál egy félórácskát vasárnap délutánonként. Vagy inkább szeretnél vad birkózásba kezdeni teli hassal...?

Örülj, hogy lányod született, akinek százszor egyszerűbb vásárolni, hiszen a boltok választéka leginkább a lányoknak kedvez. A polcok roskadoznak a rózsaszínű cuccoktól, nézd meg mennyivel kevesebb kék rucit árulnak, amelyek ráadásul csak az üzlet végében kapnak helyet...

Nem fogod bánni, hogy lányt nemzettél, amikor tíz-húsz év múlva szebbnél szebb barátnők járkálnak hozzátok. Csak kellemesebb a látvány, mint a trottyos farmeres kamasz kölykök. Nem? (Az udvarlókkal ne törődj, ők csak a kapuig jöhetnek egyelőre.)

Örülj, hogy lányod van, aki gondosan ápol majd öreg napjaidon, aki a kedvencedet főzi neked, és minden karácsonyra kockás mamusszal lep meg.

Legyél büszke a lányodra, és magadra is, hiszen a férfiaknak csak ötven százalékban sikerül kislányt nemzeniük. Neked sikerült!

2010. szeptember 5

Tehát mint említettem, szombaton aztán bekukucskálhattunk Noémihez (bizony, kislányom lesz :D), ezúttal a Kiskunfélegyházi kórházban. Sajnos az ultrahangozós bácsi inkább volt elfoglalva a benn tartózkodó tanonccal, mint velem, de ezt inkább pozitív jelnek vettem, lévén mindez azt jelentette, hogy semmi aggasztót nem láttak, a babával minden rendben. :D

A gyermek nem tûrte ilyen pozitívan a procedúrát, felemelte a kis karját, majd az arca elé tette és nem volt hajlandó azt onnan elvenni. Később határozottam eltessékelte onnan a kamerát..és mutogatott, hogy az úgy neki nagyon nem tetszik. Később a doktorúr elküldött sétálni, Nojcsikám azt hihette végezhettünk, mert a kezeit szépen levette az arocskája elől, de mikor észlelte, hogy később csak folytatódik tovább a dolog, akkor ismét visszatette a kezeit, erőteljesen rugodott, sőt még a lábait is felhúzta :)

Végül az egészet egy hatalmas ásítással zárta le :D Igazából nem tudom, hogy a procedúra elejei fenyegetés kinek szólt, de az biztos, hogy órákig le nem hervadó mosolyt csalt az arcomra. :D

Ez a bárgyú, ködös tekintetû mosoly egyébként a terhesség egy sokadik mellékhatása, mert ugyanez látszik az arcomon a mostanában készült fotókon is.

Megvolt a nagy bevásárlás is, megvettünk minden szükséges pici cuccot :) A Boltokban az egy négyzetméterre esô babacuccos polcok számánál csak az egy négyzetméterre esô pocakok és babakocsik száma volt magasabb. Mi meg csak úgy kapkodtuk a fejünket, most akkor szilikonos vagy latex cumi kell, elektromos vagy kézi mellszívó... A nap végére, hála istennek, nem csak pár vízhólyagot, hanem (majdnem) az összes kérdésünkre választ kaptunk. Fáradtan ugyan, de csomagokkal (na meg a bárgyú mosollyal az arcunkon) tértünk haza. :D :D

Nem is kellett sokáig várni, hogy az elsô komoly szerzemény megérkezzen, és dicsôségesen elfoglalja a nappalink egy harmadát. A gyermek még csak 30 centi, de már komolyabb ágyacskája van, mint a legtöbb felnôttnek... minden valamire való férfinak is egybôl a szívébe lopja magát. Párom is egybôl nekiugrott a csomagnak, összerakott, szétszerelt, minden kütyüt rá- és kipróbált. A két óra megfeszült munkálkodás alatt hang csak akkor hallatszott, amikor:

1.) felsóhajtott, elképzelvén hogyan fekszik/rugdos/ül/nevet/néz majd a baba benne,
2.) boldog felkiáltás kíséretében megállapította hogy igen, a babágynak mindene megvan és tökéletes lesz a Picurunknak :)

Van már 3 babakocsink is, és már az etetőszéket is megvette apa Pici Nojájának :)

A dobozok idôközben visszakerültek a fal mellé, ahol a kupac egyre csak nô meg nô.

A minap rápillantottam a éjjeliszekrényemen készenlétben figyelô okos könyvre, és megdöbbenve láttam, hogy a könyvjelzô elôtti rész vastagabb, mint a mögötte lévô. – Hát túl vagyunk a felén!! :D

A ráeszmélés a meglepetés erejével hatott, na nem mintha nem venném észre az egyre nagyobbodó pocakom („A méh már a köldök magasságáig ér, és a növekvô pocakot már nem lehet a nagyvilág elôl elrejteni.” – Elrejteni??? Bolondok ezek? Ki karja elrejteni, amikor olyan aranyos?), egyszerûen csak az idô növesztett szárnyakat. Az egyik pillanatban 18 hetesek vagyunk, becsukom a szemem, és hipp-hopp, már itt is a hatodik hónap.

Álljunk csak meg egy kicsit (naaa, te is, Noémi, csak egy pillanatra!), hadd idézzem fel, az augusztusi izgalmakat. Hát volt elôször is keresztfiam névnapi bulija. Zúza-szív pörköltben, dinnyében, édességekben tobzódó hétvége, amikor sikerült a terhesség kétharmadára elôirányzott súlytöbbletre szert tennem.:) A hétvégi tobzódás persze nem merült ki anyukám és sogórnőm finomságaiban, volt még unokahugom 9. szülinapi bulija és az ezzel járó pocaksimogatás is rengeteg.

– De legalább mindenki meggyôzôdhetett róla, hogy a gyermek valóban a miénk, nem lottón nyertük, nem adoptáltuk, és nem is a fejembôl pattant ki.. :D

2010. szeptember 3

Bocsánat, hogy eltűntem, de nagyon lefoglalt mostanában az esküvő miatti szervezkedés. De most, hogy nagyjából minden el lett intézve, nyugi van:D

A minap a védőnőmnél hallottam várandós kismamáktól azt, hogy bár jó lett volna naplót írni erről a csodálatos időszakról, viszont a nyavalyákra és nyöszörgésre még a papírt is kár vesztegetni. És bár van benne valami, Én nem tartozom ezek közé a kismamák közé, igenis leírom, hadd lássátok mindnyájan, nem fenékig tejföl, na meg persze, hogy esélyt adjak a nagy bölcseknek, hogy újra és újra elmondhassák: "Meglátod, minden szenvedést elfelejtesz, ha már a karjaidban tartod... "

Szóval egyik este az ágyban forgolódva arra a felfedezésre jutottam, hogy nem a kopogó eső miatt nem sikerül elaludnom, hanem mert a bedugult orrom miatt a fulladás szélén állok. Félálomban túrtam a fiókba és húztam elő a megváltó orrsprayt, ám még mielőtt az orromhoz emeltem volna, eszembe jutott: szabad ezt nekem? A használati utasításról aztán kiderült, hogy természetesen NEM, az okos könyvből pedig az is, hogy nem kell aggódni, a bedugult orr a terhesség természetes velejárója. Köszönöm szépen, gondoltam, de valaki adhatna egy jó tippet arra is, hogy hogyan alszok el ma úgy, hogy reggel ne a kékülő hullámat ölelgesse a párom az ágyban...

A hosszú éjszaka után aztán anyummal egyből a gyógyszertárba vezetett az első utunk, ahol a problémám ecsetelése után – mit gondoltok, mit húzott elő a patikus néni a pult alól? Bizony, egy mentolos kenőccsel teli fél kilós tégelyt. Mivelhogy a mentol, szemben az orrspray-k adalékaival, nem ÚGY hat a nyálkahártyára... Elképedt arcomról könnyen le lehettet olvasni, milyen gondolatok szaladtak át az agyamon, amikor elképzeltem, ahogy fültől lefele mentolos trutyiba borítom magam az éltető oxigénért. A helyzetet a másik patikus néni mentette meg, aki emlékezni vélt valami egyéb mentolos holmira is. Kis keresgélés után aztán egy – a fél kilós tégelytől számottevően kisebb – rudacska jelent meg a pulton. Ez a megoldás már jobban tetszett.

Nem tudom, milyen súlya van egy medicinlabdának, de valamiért mindig ez a tárgy jut eszembe, ha meg akarom fogalmazni, milyen terhet jelent mostanában a pocakom. Egy hozzád ragadt medicinlabdával a legegyszerűbb dolgok is bonyolulttá válnak (Például a háton fekvés. A magzatvíz ezerfelé húzza a hasad, a gyermek tiltakozásképp íziben rúgkapálni kezd, és ó igen, a tüdődre és légcsövedre nehezedő súly olyan szerkezeti változásokat indukál, hogy megtermett férfiembereket megszégyenítő horkolásba kezdesz.) Hogy még horkolok-e, nem tudom. Emlékeimben felderengenek a„horkolás gátló” és „idegösszeroppanás” szavak, de úgy hiszem, Jani inkább a „megszoksz” opciót választotta a „megszöksz” helyett. Az éjszakai megpróbáltatások azonban nem érnek véget a hangterápiánál. Mert hogy is alszik valaki a hozzánőtt medicinlabdával? A háton fekvést az előbb kiveséztem, a hason fekvésre pedig kár a szót is vesztegetni... Oldalt fekve sem egyszerű a dolog, hiszen amíg a labdát nem támasztja semmi, olyan érzése van az embernek, mintha az oldalán lévő bőr azonnal ketté akarna hasadni. 1 db párna kell tehát a pocak alá. Ám a nem túl természetes kitámasztástól az ember egyből a hátára fordulna, s ez a fentebb részletezett okokból nem kívánatos. 1 db párna tehát az ember hátához. S ha már a derékrész megfelelő satuba van fogva, jövünk rá arra, hogy az oldalt fekvés a csípőtájon is problémát okoz, s pár kellemetlen ízületi nyavalyát vagy „csak” a medencében keletkezett feszültséget megelőzendő a két láb közé 1 db újabb párna kerül. S aki azt hiszi, ennyi az egész, nagyon téved. Valami támaszték kell a fej alá is, hiszen vízszintes helyzetben szinte azonnal elindul felfelé a maró gyomorsav ... S ha már így fél órás nekikészülődéssel kényelmesen elhelyezkedtünk, öt-hat párnával körülsáncolva, jövünk rá, hogy: a.) a férjnek kb. 20 centis hely maradt az ágyban,
b.) bedugult az orrunk és az inhaláló a szoba másik felében van,
c.) pisilni kell.

"Digi-dagi daganat, kergeti a halakat.." Valahányszor a tükörbe nézek, mindig ez bájos versike csendül fel a fejemben. Pedig az én helyzetem annyira nem is vészes, bokáim és csuklóim még nem dagadtak csülökméretűre, és még mindig beleférek a terhesség előtti nadrágokba. Bár már kaptam kismama nadrágokat is.:D

Meg kell még említeni a lábgörcs-öt. Egyeseknek csak a vádlijukat rántja össze, másoknak akár az egész lábszárát. Valakinek csak egyszer-kétszer egy éjszaka folyamán. S ha azt gondoljátok, hogy ez amolyan múló kis izom-dolog, bizony tévedtek. Egy-egy ilyen éjszakát követően nap közben úgy érzi az ember, mintha legalább a félmaratont futotta volna végig, az izomláz gyakorlatilag a farizomtól a kislábujj hegyéig húzódik. Épp csak vízhólyagunk nincs. :S:S Természetesen senki nem tudja, mi okozza...

Nem lenne tisztességes itt fejezni be a naplót, hiszen a fentiek ellenére nagyon szeretek kismamának lenni, egy kis nyüzsgő lényecskével a pocakomban kelni és feküdni, találgatni, melyik púpocska micsoda, álmodozni és készülni a szülői szerepre.

Holnap megyünk az első  4-D-s UH-ra :D Már nagyon várom, egyrészt azért, hogy végre megtudjuk kivel is állunk szemben :D Másrészt, hogy minden rendben van-e. Holnap is irok, hogy mi történt ill. mi nem történt.  Jó éjszakát nektek anyucik, leendő anyucik. :D

Nagy Katalin:
Egy pólyás meséli...

Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál.Egy burokban laktam anyukám hasában, a szíve közelében. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindig hallottam a szíve dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyukám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kuporogtam ott a burokban, mint egy kifli és szunyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkodtam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak simogatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.

Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam. 

De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. 
Meglepődtem, megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És csodálkoztam, mert addig sose sírtam, akkor meg egyszerre egészen jól tudtam sírni. Anyukám megdicsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni 
kezdtem. Féltem, egyre csak féltem... 
Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé. Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam.

És akkor történt valami, ami eddig még soha... anyukám megpuszilt. 

Azóta én is örülök, hogy megszülettem.

2010. augusztus 13

Semmit nem érnek ezek! Igaz, hogy van puccos masinájuk, amivel bekukkanthatnak a pocimba, de hogy többet ők se tudnak mondani, mint amit én ott látok, az is biztos. Na jó, talán mégis tudnak, pl sok okosságot az alapján, hogy milyen nagy vagy. De ahány orvos, annyi vélemény.

Alig két hete, mogorva arcú, sietős, a hasamban lejátszódó csodától és az arcunkról le nem olvadó mosolytól cseppet sem meghatott orvos megállapította, hogy 6 nappal vagy idősebb, mint amilyennek gondoltunk, és gratulál kisfiam lesz. Aztán most az UH-s doki, aki - bár a türelmét jócskán próbára tetted már 12 hetesen is - jelentősebben többet mosolygott, azt mondta, nem vagy te egy kicsit sem idősebb. Maximum nagyobb. Na de mennyivel!? Na, jót tesz a kalcium-kúra (és én nem hiába tömöm magamba azt az irdatlan sok gyümit...).Ja és persze  a lényeg: kislány. Majd hozzátette nagyon meglepődne ha Te fiú lennél...  Szóval kis békám, a szeptemberi 4D-s UH fog dönteni.. hogy Noémi vagy János Dániel leszel :)

A sok észosztó fórumon az annál is több -jelenlegi és volt- kismamától gyakran hallani, hogy az ultrahang a természet ellen való, igazi haszna úgy sincs, a kisbaba úgysem úgy fog kinézni később, és hogy régen is szültek valahogy a nők, holott az orvosok maximum tölcsérrel hallgatóztak a mama hasán. Persze, teszem hozzá én, régen reggelente úgy kellett betörni a vizet a kanna tetején, hogy az ember hozzáférjen a mosdóvízhez. Sőt azzal is egyet értek, hogy sarlatánok ezek. Még a baba korát se tudják megmondani...

Van azonban az ultrahangnak egy vitathatatlan haszna. Kapocs a baba és köztünk. Elmondani sem tudom mekkora megkönnyebbülés volt látni az ultrahangon a két apró kezet, a két apró lábat és a sok-sok ujjacskát. Valójában a látvány annyira meglepett minket, hogy apa meg is kérdezte: „Ekkora a babánk?” Mert akár hiszitek, akár nem, már mindene kész van, nő a körme, dobog a szíve, pisil és csuklik. :) :)

Sőt, mint ahogy jó bizonyítékát adta, élvezi a még nagyobbacska teret maga körül. Egy pillanatra sem állt meg a keze-lába. Mikor pedig az orvos megrázogatta a hasam, hogy jó pozícióba kényszerítsük őt, kapálózott, mint aki alól kihúzták a talajt. Ám az a pillanat, amikor nekem igazán összeszorult a szívem, és a szememnek sem akartam hinni, az volt, amikor többször kinyújtotta és visszahúzta  kicsi kezét.. integetett...kommunikált velünk.... Vagy inkább panaszkodott, hogy menjünk már haza. :D

A kellemetlenségektől eltekintve az ultrahangosdi jó. Vannak fotók, videó-felvétel, mentális kép.

Ha pedig a testemnek megkímél egy kicsit a forgó, rúgkapáló, bokszoló és vízi balettozó Picurom, akkor a lelki dolgok kerülnek sorra. Nekem ez első sorban a frusztráltságot jelenti, főként az miatt, hogy az egyre szélesedő hasam miatt NINCS EGY RONGYOM SE! Bár ez a probléma elenyészőnek tűnhet más, sokkal komolyabb dolgok mellett, higgyétek el, megkeserítheti az ember életét. Így hát én már egy hónapja folyamatos vadászaton vagyok, prédám a derékban bő, seggben szűk, hosszban rövid bármi, ami nem nyomja a hasam. A dolog bonyolultabb, mint amilyennek első hallásra tűnik - pedig nincsenek nagy igényeim. Addig marad a várakozás, hogy nőjön a pocakom, és végre belevethessem magam az ultra-trendi kismamadivat forgatagába. :)

Egyébként a  feledékenység is kismama-szimptóma?

2010. augusztus 11

A héten félálomban a megszokott módon próbáltam hasra fordulni, amikor a saját mellkasomról pattantam vissza a hátamra. És bizony sok víz lefolyik még a Tiszán, míg újra képes leszek a hasra fordulós mutatványra... Még jó, hogy a tekintélyes méretnövekedés az egyetlen tipikus terhességi tünet. Ha ez se lenne, bizony hetente kéne újabb és újabb tesztet csinálnom, hogy el ne felejtsem, valaki növekedik odabenn.:D:D Bár ami azt illeti, a megerősítés így is jól esik néha: nem véletlenül tartottam meg a pozitív tesztet :D Így akár  minden nap ráeshet a pillantásom. :)

Na és persze a másik tünet. Savanyú uborka tejszínhabbal. Sült hal lekvárral hajnali kettőkor. Ilyennek mutatják be a kívánós anyukákat a reklámfilmrendezők, akik állapotos nőt csak a biológiaórán láttak. A kívánósság valójában nem az extrém ételekről szól, hanem az EXTRÉM vágyról. És amikor azt írom, extrém, higgyétek el, úgy is értem. :) A hét közepe táján a kórházból hazafelé jövet beugrottam a boltba. És amíg nem értem el a pékárus szekcióig, nem is tudtam, hogy mit kívánok, vagy hogy kívánok-e egyáltalán valamit. De ott és akkor abban a pillanatban, mikor a pillantásom az egyik sütis polcra esett és a cukros illat elért az orromig, tudtam, hogy nekem lekváros fánk kell. MOST. Leírni nem lehet azt a kínt, amit az az 5 perc okozott, amíg a pékáruktól a kasszáig, és onnan a bejáratig értem. (Az, hogy mi történt a boltból kiérve, maradjon örökre titok. Elárulni csak annyit fogok, hogy nem tartott sokáig, és nem volt szép látvány... :S:))

Tegnap múltunk 20 hetesek. A sok okos könyv szerint már vagy 22,5-25,5 centis vagy, van már kis  úgynevezett átmeneti hajad, most kezd kialakulni szemöldököd. Hol alszol, hol pedig ébren vagy; lehetséges, hogy már kedvenc alvási pozíciót is találtál magadnak. Nagymamád okos könyve szerint ha összefutnánk egy 2 méter magas változatoddal az utcán, fejvesztve menekülnénk. Sőt, pár napja a csatornák között zongorázva az egyik ALIEN epizódba botlottam. Rád gondoltam. De ne félj, kisbab, leszel te még csodaszép, nagy szemű, hintőporszagú kis bébi, akit senki nem enged ki a kezéből.:) Addig pedig növekedjél szépen odabenn. Én is azt teszem idekinn. :):)

Mert bizony, a kiegyensúlyozott táplálkozás vagy az ételek iránti vágynak való engedés következményeként egyre szorosabbak a nadrágok,  egyre feszülősebbek a pólók... Ám kismamás katalógusokban a ruhákat 8 hónapos mamákon mutatják be, úgyhogy ismét nagy dilemmában vagyok...:S Árulja el valaki, mi az a legkorábbi időpont, amikor nem ciki bemenni egy kismama-boltba és felpróbálni egy olyan baromi kényelmesnek tűnő, bő és puha, tágulós nadrágot?

De nem csak a ruhák és melltartók foglalkoztatnak, hidd el!:) Veled ébredünk és fekszünk, sőt apa elkezdte a hasamhoz beszélős gyakorlatait. Remélem, hogy majd dacos tinédzser-korszakodban is mindig meggyőz ez a napló arról, hogy mennyire vártunk, mennyire szeretünk. Hogy úgy nőj föl, hogy ne egy szívet szaggató nótában kelljen megkérdezned... „mama, kérlek meséld el nekem, hogy milyen volt az élet nélkülem”. :)

Egyébként a facebook oldalon nagy ováció és örömujjongás fogadta, amikor megmutattam mindenkinek a 12 hetes UH képedet. Na persze nem a kép, hanem az érkezésed miatt.:)

Most pedig bocsássatok meg, 25 centis poronty uzsonnát kíván:)