Mielőtt megláthatnánk egymást...

"Azt mondja a születési anyakönyvi kivonat,
anyja-apja neve: gőzös, az enyém meg kisvonat."

Na szerencsére ennyire nem vészes a helyzet...bár, ha jobban belegondolok, még ennél is rosszabb: Apukám katona, igaz elég furcsa, mert fegyvereket csak akkor lát, ha munkába megy, különben egy irodában üldögél, és papírokat nézeget. Anyukám se sokkal jobb, mentőtiszt hallgató, na ő se a tankönyveket nézegeti mostanában, sőt már július óta nem.

Nem sokára lesz az esküvőjük, és a lagzink. Igen, a hármunk lagzija, mert persze már én is itt vagyok. Olyan ritkán vannak buliban, muszáj elmennem.

De hogy az elején kezdjem:
Szüleim szeretik a munkájukat, meg egymást is. Ezért aztán sokat dolgoztak, és azon voltak, hogy normális körülmények között élhessenek együtt. Az albérletek erre nem igazán jelentettek jó megoldást, így kitalálták, apu felújítja a házát, ahol majd nekem is jó lesz, ha jövök. A gondolat azonban annyira felcsigázott, hogy jöttem, már a felújítás legelején.. Ha jól számoljuk, éppen Húsvétkor, április 5-én. Szóval jöttem, de senki nem akarta elhinni, hogy vagyok (apukám szerint ő igen, de hát senki nem vette komolyan). Pedig igyekeztem felhívni magamra a figyelmet rendesen. Pl. anyukámnak úgy kellett a tej, mint Duracell nyuszinak az elem, pedig ő utálja, én meg szeretem, és ezt elég hamar kinyilvánítottam. Erre, hol a túrós ételekre mondta, hogy savanyú, hol a tejre, hogy keserű, épp, csak a legkézenfekvőbbre nem gondolt: rám.

Kénytelen voltam durvább eszközökhöz nyúlni: minden reggel átrostálltam a reggelit, és ami nem tetszett, azt visszaküldtem, volt, hogy háromszor. Erre azt mondta, biztos, valami vírus, és persze nem ment orvoshoz, mert minek is, ha vizsga van. Mintha az előre hozott vizsgák nem várhatnának még néhány napot... Ez is kevés volt tehát a meggyőzéshez, bár folyamatosan alkalmaztam. Az árufeltöltésekbe majdnem belerokkantam, ha lett volna már, kitörik a derekam, emiatt is szóltam, ekkor már mondta, lehet, kéne venni egy tesztet. Még, hogy lehet... Naná, hogy kell.

Mindenesetre aludtunk rá egyet, egy jó nagyot, utána is ügyeltem, hogy a napi alvás legalább 14 óra legyen, hétvégenként kicsit több. Na aztán megvették a tesztet, és 5 hetes koromban végre rájöttek: megérkeztem az életükbe :) Már attól féltem, hogy a születésemet se fogják észrevenni.

7 hetes voltam, amikor eljutottunk orvoshoz, egy szimpatikus doktorbácsihoz. Elmentünk a doktor bácsihoz, aki csinált egy ultrahang felvételt, amin alig látszom, mert egy babszem eltakar (de az is lehet, én vagyok a babszem - de ebben nem vagyok biztos). Ez az időszak volt az első harmada életemnek, elég mozgalmasan telt, mígnem a harmad végére sikeresen ember formát öltöttem, és a fejem már 18, 5 mm hosszú volt, a testem pedig elérte az őrületesen nagy 56,3 mm hosszt (persze összegömbölyödve). A reggeli akcióimmal szép lassan felhagytam, elvégre minek kínozzam anyát, ha nem muszáj, és csak a növekedésemmel voltam elfoglalva. Elég jól, mert a szakirodalom szerint átlagos kortársaim ekkor 50 mm hosszúak, de, ha lúd, legyen kövér, gondoltam már ekkor előrelátóan.

Ebben az időszakban kezdtünk Kecskemétre járni, mert anyának állítólag lemaradásai voltak a tanulással, ámbár nem tudom, mert ő nem mondta, én se éreztem, de mindegy, legalább utaztunk egy kicsit. Ja, meg jó sokat idegeskedtünk, amit viszont annyira már nem élveztem.

Rendesen mocorogtam, de szüleim el se akarták hinni, de mit csodálkozzam, ha az elején még észre se vettek hetekig... Na ja, egy katona apával meg egy leendő mentőtiszt anyával nem könnyű... Végre aztán a 17. hetemre rájöttek, hogy nem anya belei keltek önálló életre, hanem én fickándozom a pocakban, már jól érzékelhető módon. Mármint anya számára, mert ha apa rakta rám a kezét, elnyugodtam. Elég nagy a tenyere, elveszek benne, jobb ilyenkor nyugodtan kivárni szerény véleményem szerint.

Ekkora már volt két nevem is: Noémi Hanna (Nojcsi) és János Dániel (Danika), de leginkább csak kisbékának hívtak, vagy kisbabnak, mert nem tudtak dönteni, melyik állna jobban nekem. Ezért aztán a 20. héten megszántam őket, és bemutatkoztam: Noémi vagyok, egy hiánytalan végtagokkal rendelkező, ép gerincű, mindenféle fejlődési rendellenességtől mentes lány magzat. A fejemet is lemérték, 43 mm-es volt. Hát kellett a hely a sok észnek...

Ezen fellelkesedve 23. hetes koromban elmentünk a 4D-s ultrahangra. Ez szép, de azt nem mondták, hogy ott férfi dokibácsi lesz, előtte azért mégsem mutogatom magam - tehát amennyire lehetett próbáltam takargatni magam. Őrület, hogy egyes emberek mlyen indiszkrétek... Összevissza méricskéltek, már azt hittem, kilóra akarnak eladni: fejem 54.4 mm-re nőtt, a combom 39.0 mm-re, súlyom pedig átlépte a fél kilót, már 505 gr voltam, pedig a könyvek szerint még csak 450-nek kellett volna lennem - de értenek is ők hozzá... Ásítoztam, Vigyorogtam is (állítólag kajánul), és integettem a szüleimnek, hogy minden ok, várjanak csak nyugodtan, majd jövök, ha akarok. Ez a fotóm annyira jó lett, hogy kaptam egy albumot, amiben már 7 fotó van rólam :)

Szóval szépen elhelyezkedtem anya pocakjának közepén, rászoktam a kakaóra, és éltük vidáman az életünket, egészen a terheléses cukorvizsgálatig, amikor rájöttem, jóból is megárt a sok, a tömény cukros lötyi kegyetlenül rossz volt, és bár próbáltam visszaküldeni, anya nem engedte, és egy fél napig ezzel szórakoztunk. Aztán kiderült, nem is ez a legnagyobb probléma. Ezen a vizsgálaton derült ki, hogy anya vérlemezkéinek egy része eltűnt (én ártatlan vagyok), ami megnehezíti a születésemet. Vagy nem is annyira a születésemet, inkább neki a szülést, hiszen ez mindenképp, csapatmunka lesz. A legrosszabb, hogy sem életmóddal, sem gyógyszerrel nem növelhető a thrombocyta szám (már tanulok latinul, annyit járunk orvoshoz, lehet, ez lesz az anyanyelvem). Mindenesetre elkezdtünk újra kórházba járni, és újra idegeskedni. Aztán kiderült, talán mégsem olyan nagy a baj, "csak" a terhességből adódik a gond, én nem öröklöm, és anya is elfelejtheti a szülés után. De hát az még messze van - vagy?

Azért még a 25. héten elmentünk a doktor bácsimhoz, hogy nézegessen meg. A várója tele van babák fotójával, ez jó jel, Ő is csinált fotót rólam, és kitalálta 26 hetes vagyok - legalábbis mérteteim szerint. A fejem csak 1 mm-t nőtt, de a combom már szép hosszú (külöm mondta is, sőt arcom szépségét is dícsérte, egészen belepirultam), szóval a combom 68 mm. Kiderült, hogy farfekvéses vagyok, csómószor csuklok, ami igen vicces kívülről, na de negyed óráig-húsz percig? A súlyomról nem árult el semmit, de anya szerint legalább fél kilóval több, mint a könyv szerint, mert terhesnek érzi magát velem. Még szép, legalább az utolsó hónapokba érezze magát terhesnek, nem? Ezért mondjuk mindent meg is teszek, tudok rugdosni, hullámozni, bokszolni, és tegnap arra is rájöttem, hogy a lábam pont befér két bordája közé... ez a produkcióm nem aratott osztatlan sikert, mint ahogy az sem, hogy elnyomom a vizeletvezetéket, aminek "örömére" egész nap görcsöl a bal oldala. Na de szerintem ezt kis időt már fél lábon is kibírja...

Majd jön a karácsony, állítólag kapok egy csomó mindent, ezért én is készülök kisebb meglepetésekkel. Naggyal lehet csak januárban állok elő: szerény személyemmel.

Apa szerint ráérek, anya siettetne, dehát úgyis én döntök. Még meghallgatom a doki bácsi véleményét, aztán kitalálom, mikor lenne a legalkalmasabb. Remélem, simán kiférek majd, nagyon várom, hogy én is láthassam a szüleim, mert anyát már elég jól feltérképeztem, de apának még csak szörnyű énekhangját ismerem, meg a nagy tenyerét.

A találkozásig maradok jó kislányotok, keresztlányotok, unokátok, barátotok, stb.: Noémi